Ide ... 

 A CELOTTI-K ESETE MAGYARORSZÁGGAL

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy itáliai fiatalember, bizonyos Celotti, akit az I. Világháború  történései valamiképpen Magyarországra sodortak. A viharos események közepette is megdöbbentően világossá vált számára, hogy hazánk polgárai mennyivel magasabb színvonalon tengetik életüket mint ők odalent délen !!!

Így aztán ahogy tehette, összecsomagolta családját és onnan ki-, ide bevándoroltak, illetve megvásárolták a tófeji kerámiaüzemet, hogy azt téglaégető üzemként működtessék. Nincs részletes információnk a család napi boldogulását, beilleszkedését illetően, mindenesetre a jólét addig tartott, míg a II. Világháborút követően nem államosították a téglaégetőt. 

Az 50’es évekre felcseperedett gyermekük, ifjabb Celotti, Aldo, mindenesetre még kitanulta a téglaégetés fortélyait, és valószínű szerethette is a mesterségét, illetve hosszabb távon próbálhatta megújult alapokra helyezni a család megélhetését, mert a keszthelyi telekre szert téve előbb egy téglaégető kemencét épített, és a házat 54’ben már a saját készítésű téglákból emelte.  

Az építkezés megkezdése megelőzte a tervezést, állítólag a tervező számára nem is voltak világosak a szándékok. Az mindenesetre biztos, hogy a torony-kúp kivitelezése valahogy elmaradt és a télikertből is sajnos szerelőaknás garázs lett. A téglaégetőt gombatermesztő pinceként tűntették fel, bizonyára a hatóságok megnyugtatása végett, formailag sem hasonlít a végeredmény a tervezettre, és a papírokon szerepelő kémény sincs meg. A kemence eredeti vagy feltételezhető működésével kapcsolatban mindenesetre szívesen vennénk szakértő hozzászólásokat – mielőtt vélhetően borospince képében kap új funkciót.  

Aldo magyar feleségétől sajna idővel elvált és hazaköltözött Olaszországba, és két gyermeke is ráébredt, hogy nagyapjuk ’10-es évek-beli tapasztalataihoz viszonyítva megfordulhatott a trend, így a mama 1991-ig egyedül lakta a házat, de mivel félt egyedül, akkor átköltözött egy lakásba. Az idős hölgy pár éve már nem él, az örökösök pedig úgy határoztak, hogy eladják a házat. A csak nyaranta hazalátogató örökös hölgy kitette az ELADÓ táblát az utcafrontnál egyébként alacsonyabban álló bejárati ajtóra. Bár az Eladó tábla nem ritka a balatoni ingatlanokon, úgy gondoljuk mégis szerencsénk volt, hogy csak egy – vélhetően - ingatlanberuházó előzött meg minket érdeklődésben, akinek viszont szintén szerencsénkre pár méter hiányzott a telek szélességéből megvalósítandó álmához.

Hát így lett miénk a Celotti ház, és mi szeretjük és értékeljük a történetét, illetve terveink szerint amit lehet a kellő tiszteletadás mellett megóvunk belőle. Kivéve talán az Óz-díszletre hajazó csavart oszlopokat..... 

... és akkor, amikor nem is kerestük, egyszer csak váratlanul ott volt Ő!

Kedvenc balatoni „szülővárosunkat” (én ott is csak bevándorló voltam) gyakran látogatjuk felmenőinkből kifolyólag. Ha korábban felmerült mint helyszín, kizárólag a két kedvenc utcánk jött szóba, amelyek bár nem esnek feltétlenül útba, jövet-menet nem hagytuk ki, hogy keresztülautózzunk rajtuk. Keszthelyen nincs közvetlen Balaton parti ingatlan. Sajnos. Bár ha lenne is..., így könnyebb. Mert a kedvenc utcák így csak a lehető legközelebb vannak a vízhez: vitorlás kikötő – bicikli út – vasút – utca. Zöld, csöndes, minimális forgalom, a múltkor láttam egy 5-6 éves forma gyereket egyedül biciklizni.  

Day 0, Hétfő: Budapest felé indulunk haza, amikor a kedvenc utca egyik kedvenc épületén ott fityeg az eladó tábla. Első meglepetésünkben flegmán tovább is hajtanánk, de megálljt vezényelek, egy telefont elvégre megér a dolog. A kedves hölgy a ház és telek kedvező paraméterein túl egy különösen kedvező vételárat is megnevez, így hamarosan újratárcsázom és még arra a hétre megbeszéljük a háztűznézőt. Egy lendülettel hívom Építész ismerősünket, nem érne-e rá véletlenül aznap elszakadni szeretett vitorlásától.

Day 3, Csütörtök: Építésszel érkezem a 20 éve lakatlan házhoz. Említett idillben 890 m2 telek. Utcafronton kívül a telek aljában a következő házig futó zsákutca. 20-30 méteres csodás fenyők, egy ismeretlen egzotikus díszfa és csak mérsékelt gaz a kertben, a tulajdonos azért karbantartotta. A háztól nem lehetne többet várni 20 év elhagyatottságot követően, DE a jó hír: ha ilyen állapotban maradt, szerkezetileg minden bizonnyal kitünően sikerült anno, ezt minden egyéb is igazolja. Minimális vizesedés leamortizálódott külső elvezetés miatt. Picike alapterület, három szint, helyenként fura megoldások. Szuper kis kilátás a kertre a hangulatos manzárd szoba teraszáról – stipistop, ez a háló lesz! A hely hangulata nem csak engem ragad magával, Építész is lelkes, igen, nagyon is szívesen foglalkozna vele. Csodás kis ékszerdoboz, relatív jó állapotban (kapásból fix tetőcsere, szigetelés és egyebek mellett persze), rengeteg lehetőséggel, kedvező áron, a családfő mindent eldöntő látogatását meg is beszélem még a hétvégére.

Day 6, Vasárnap: Nemhiába vagyunk együtt majdnem 10 éve, budapesti lakásunkhoz hasonlóan itt is egymásra nézve tudtuk tulajdonképpen már az eladó táblánál, kollektíve beleszerettünk, és kész. Így férjem sem csalódott a látottakban a csütörtöki lelkesítő beszámolót követően, a vonzalom az vonzalom, kezet rázott, megvettük! Úristen, mibe vágtunk bele, de majd kibújunk a bőrünkből.

Day 7, Hétfő: A szerződéskötés megbeszélt időpontja már fél órája eltelt, sehol senki, egyre mélyebben vesszük a levegőt. A kapuból hangos szóváltás hallatszik, az idős tulajdonos testvérpár veszekszik odakint, jöttömre közli a könnyező hölgy, sztornó az egész, nem tudnak megegyezni. Felmérem a reménytelennek tűnő szituációt, nincs mese, itt valami csodát kell tenni. Férjem zsebkendőt osztogat, vállakat simogatunk-veregetünk, betessékelünk, leültetünk. Egy órája tart az adok-kapok, valamelyik délutáni TV-showban érzem magam, de jól vizsgázunk mediátorként, valamikor a második órában enyhülnek az indulatok, a vagdalkozás nosztalgiázó csipkelődéssé szelidül, megtörténik a csoda: aláírjuk a szerződést, egy utolsó részlet pár héten belül, addig azért még nem kiabáljuk el az egészet. Ez tényleg velünk történik? 

 Következett a Balaton-felvidék. Több falvat már ismertünk, és szinte mindet végiglátogattuk, egyelőre átautózva-sétálva vártuk az inspirációt. A vidék szépségét nem is ecsetelem, az ország talán legkellemesebb klímája sem hátrány, ha az ember pihenni vágyik. 

De ezeknek az igazán szép falvaknak az előnyei a hátrányuknak is bizonyultak; nem voltunk úttörők a környéken, a rendben tartott, szépen felújított házakkal tarkított atmoszféra nagyrészt a hozzánk hasonló „kivándorlók” érezhetően komoly arányának köszönhető. Bár sok jót (is) hallottam az itteni közösségekről, nem tudtuk eldönteni, vagy legalábbis közös nevezőre hozni, hogy erre vágyunk-e. Nagyon szerettük Vászolyon a patak-táplálta tó környékének szép házait, Szentbékkálla kanyargós borvidékies utcáit, Salföld természetbe ágyazott pedáns rendezettségét, noha hátra volt még, hogy eltöltsünk egy-egy hétvégét és testközelibb benyomásokat szerezzünk.

Mivel eddig sehol nem éreztük azt a bizonyos ellenállhatatlan vonzalmat, következő nekifutásra elbizonytalanodtunk a falusi vonalat illetően. Elvégre bár eredendően „vidékiek” vagyunk, azért mégiscsak mindig városban éltünk, sokat külföldön, ráadásul csipetnyi sznobériával megáldva elképzelhető, hogy a falusi élet bájának átélése továbbra is inkább  alkalmi vizitekre korlátozandó...

Következett a Balaton, persze preferáltan a keleti végek, hogy közel legyen Budapesthez. Minthogy mégiscsak egy közvetlen parti elhelyezkedés, vagy legalább egy füredi villa állt volna közel a szívünkhöz, bár illúzióktól mentesek voltunk, egyelőre bebizonyosodott, hogy a nyomott ingatlanárak ellenére van az a kategória, amelynek amúgy sem túl széles kínálati piaca nem került akkora válságba, hogy bezuhanjon az általunk kb behatárolt projektbüdzsé kereteibe. Legalábbis jelentős kompromisszumok nélkül. Szóval a dolog lelassult, majd ideiglenesen elalélt a hirdetésböngészések szintjén, de itt is függőben maradt, hogy a parthoz feltételezhetően közelmaradva -mondjuk akár rég tervezett kerékpártúra keretében- bejárjuk az újabb célterületet, hogy rátaláljunk az igazira..... 

Közel tíz éve éltük Budapesten karrier-, társaság-, majd idővel családorientált közös kis életünket, amikor először kezdtük érezni egy állandó vidéki menedék hiányát. Minthogy gyökereink egyazon balaton-parti városba mutattak, akármennyire merültek fel az ország szebbnél szebbnek mondott szegletei, mégiscsak a Balaton - Balaton-felvidék - Bakony maradt a szűkebb célterület. A keresés nem mindenáron, de azért kitartóan és több fronton zajlott, térképek, hirdetések és blogok böngészésével, személyes ajánlások és beszámolók nyomán, alkalmankénti autós túrákkal.

A Bakony vérzett el előszőr. A lehető legjobb előérzettel indultunk a bájos faluba, ahol a hirdetés patakparti több hektárt ígért. A  hangulatos kétházas zsákutca végén álló, patakkal körülfolyt telek a felújítandó tornácos házzal egyfelöl épp lelki szemeink előtt derengő idillt sugallt: gyermekeink önfeledten gőtére vadásznak, biciklizhetnek az utcán, miközben mi nyugodtan olvasgatunk a ház hűvösében, mert ugyan mi baj érhetné őket?

DE - bizony nehézkes volt odajutni és ha akadt félelmünk egy vidéki dácsa beszerzése kapcsán, az mindenképp az volt, hogy később csak azért legyen muszáj lejárni, mert van, de igazából senki ne kívánja a háta közepére sem.

Emellett korábbi szerencsés tapasztalatok alapján valljuk, hogy az embernek meg kell dobbanjon a szíve az első találkozáskor, de a második és harmadik látogatásnál se merüljenek fel ellenérzések, enélkül megfontolni sem érdemes. És itt nem dobbant igazán, elsőre sem.