Közel tíz éve éltük Budapesten karrier-, társaság-, majd idővel családorientált közös kis életünket, amikor először kezdtük érezni egy állandó vidéki menedék hiányát. Minthogy gyökereink egyazon balaton-parti városba mutattak, akármennyire merültek fel az ország szebbnél szebbnek mondott szegletei, mégiscsak a Balaton - Balaton-felvidék - Bakony maradt a szűkebb célterület. A keresés nem mindenáron, de azért kitartóan és több fronton zajlott, térképek, hirdetések és blogok böngészésével, személyes ajánlások és beszámolók nyomán, alkalmankénti autós túrákkal.

A Bakony vérzett el előszőr. A lehető legjobb előérzettel indultunk a bájos faluba, ahol a hirdetés patakparti több hektárt ígért. A  hangulatos kétházas zsákutca végén álló, patakkal körülfolyt telek a felújítandó tornácos házzal egyfelöl épp lelki szemeink előtt derengő idillt sugallt: gyermekeink önfeledten gőtére vadásznak, biciklizhetnek az utcán, miközben mi nyugodtan olvasgatunk a ház hűvösében, mert ugyan mi baj érhetné őket?

DE - bizony nehézkes volt odajutni és ha akadt félelmünk egy vidéki dácsa beszerzése kapcsán, az mindenképp az volt, hogy később csak azért legyen muszáj lejárni, mert van, de igazából senki ne kívánja a háta közepére sem.

Emellett korábbi szerencsés tapasztalatok alapján valljuk, hogy az embernek meg kell dobbanjon a szíve az első találkozáskor, de a második és harmadik látogatásnál se merüljenek fel ellenérzések, enélkül megfontolni sem érdemes. És itt nem dobbant igazán, elsőre sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.